Érdekes dolog a blogírás. Szerettem. De nem volt rá időm. Néha elkapott a vágy,a gondolat, hogy folytatni kéne, írni újra rendszeresen .. aztán mindig beláttam nem fér bele az életembe. Az, hogy kitöröljem soha fel sem merült bennem, mégis csak a naplóm .. de arra sem gondoltam soha, hogy lesz olyan is, aki ismer és így olvassa el, anélkül, hogy én kértem volna erre. No, most erre volt, VAN, példa …
Van egy srác, akivel levelezünk egy ideje, nevezzük Kövecs-nek. 
Úgy 2 hónapja olvasta az adatlapom egy társkeresőn és tetszett neki. Szóval írt nekem egy e-mailt, ami meg nekem tetszett. 
Úgy éreztem, “Végre! Ez az! Ő az!”. Imádom a leveleit. Mindig epekedve vártam, várom a leveleit. És ez szemernyit sem változott, pedig mostanra egészen rendszeressé vált. Sőt, ha lehetséges egyaltalán, még fokozódott. Próbáltuk azt mondani, hogy baráti alapon levelezünk, ismerkedünk, lévén Ő házas, ha még oly rossz kapcsolatban élnek is. Persze már a leveleinkből nyilvánvaló volt, hogy nem igazán a barátság felé tartunk, az első élő, személyes találkozás pedig egész konkrétan bizonyította is ezt. Valahogy a legelső pillanattól természetesnek tűnt, hogy velem van, olyan volt mintha rég ismernénk egymást. Így pont az okozott – nekem – némi zavart, hogy hogyan is kéne viselkedjek Vele, lévén majdnem ismeretlen és nem tudom Ő mit érez irántam, gondol rólam és döntött-e már, próbálkozik még a házasságának megmentésével vagy sem. Nagyon jól kezelte a helyzetet, irányította a beszélgetést, kérdezett sokat és mesélt is, ügyes kezdet volt. Sétáltunk a Tisza-parton és mivel igen nagyon meleg és napsütéses idő volt, – ami már ritka november elején – leültünk a sétány korlátján és csak süttettük a hátunkat a napon és beszélgettünk, órákat. Ittuk egymás látványát, élveztük a másik társaságát és a lassan, de határozottan növekvő, bizsergető vágyat, hogy ÉREZNI AKAROM ŐT! Mígnem megcsókolt. Én meg visszacsókoltam. És ezt még jó párszor megismételtük. 
…
Később persze elköszöntünk, ment mindenki a maga dolgára (no persze sokkal boldogabban, mint előtte) és el is telt 1-2 nap. Majdan beszéltünk telefonon és elmesélte, hogy megtalálta a blogomat és végig is olvasta. Én pedig először nagyon meglepődtem, hogy-hogy megtalálta és hogy jött á, hogy az enyém? Végig is olvasta?! 
Teremtőm, miket írhattam le? Vajon van benne valami kompromittáló vagy kellemetlen? És persze a másik szálon: de jó, annyira fontos vagyok neki, annyira hiányzom, hogy keresgél, szeretné megtudni mit jelent a nick-em, mert az is velem kapcsolatos. Sőt, annyira, hogy mindent elolvas a blogomon, csak mert rólam szól. És ez nagyon jó érzés, nagyon melengető – szeretve lenni, kimondatlanul is.
