Szivárvány

Este sétálok hazafelé a munkából. A város sötétségbe burkolózik. Esik az eső. És mintha a lelkemet is megmérgezné ez a szomorúság, bőgni volna kedvem. Átadom magam az érzésnek, hagyom, hogy átjárjon a bánat, az önsajnálat: ezt az estét is egyedül töltöm otthon, magányosan, hisz a Kedves éjszakás. Aztán, úgy félúton arra leszek figyelmes, hogy egy építkezés kerítésén keresztül napsugarak hoznak fényt a sötétbe. Mire hazaérek, süt a nap. Csak gyengén, lemenőben van már, de süt, fitogtatja erejét! Az eső már csak szemerkél. Mielőtt belépnék a lépcsőházba, még visszanézek, hogy a napsugarak a bánat maradékát is előzzék szivemből. S mit látok?! Szivárvány ível keresztül a házak felett. Szép, teljes, minden színt tartalmazó szivárvány. Nem éles, kontúros, hisz még mindig esik, de milyen szines! Micsoda ajándék ez egy fáradt embernek!

Szaladok is felfele a lépcsőn .. hol a gép? .. macskák vissza! .. futás lefelé .. utolsó forduló .. sóhaj .. ugye ott vagy még? .. És IGEN! Még mindig ott tündököl az égen. Közben egy másik, szinte észre sem vehető szivárvány is társult mellé. Olyan érzésem van, mintha csak egy varázslat lenne és nem is láthatná más. Ez, most, csak az enyém. )

Meg a tietek, ha nem is életem legjobb képe: